Március második felében volt szerencsém egy kéthetes körutazást tenni északi szomszédainkhoz, érintve Szlovákia, Lengyelország és Csehország fő- és nagyobb városait.
Pozsonyt, Krakkót és Prágát gondolom sokaknak nem kell bemutatni, számomra is örök emlék marad mindhárom, mégis úgy gondoltam, hogy a talán kevésbé ismert, különlegesebb helyszíneket mutatnám be néhány rövid írás keretein belül.
Utazásom első állomása Pozsony volt, ahol a városnézés mellett több szabadtéri programot is beterveztünk, ezek egyike volt a Dévényi vár és a Dévényi-tető (Devínska Kobyla) megmászása.

Kilátás a Dunára Dévény várából

Dévény 1946 óta Pozsony városrésze, így helyi járattal is megközelíthető, elég felszállnunk a 29-es buszra az SNP híd lábánál és 20perc múlva már kint is vagyunk. A buszjegy 90 cent és a szinte minden megállóban megtalálható sárga automatákból vásárolható.
A kiruccanás kellemes délutáni programnak is beilleszthető egy délelőtti városnézés, vagy akár egy pozsonyi várlátogatás után, ahogy azt mi is tettük.

SNP híd, Pozsony

A buszról leszállva pár perc séta után eljutottunk a vár alatti parkolóig, útközben egy miniállatkert mellett is elhaladtunk, mely kisebb gyermekkel érkezőknek külön érdekes lehet.
Magát a várat nem lehet eltéveszteni, egy nyolcvan méter magas mészkőszirten magasodik a település fölé, a Duna és a Morva folyók torkolatánál.

A Morva torkolata

A dévényi várhegy már a római korban is védelmi funkciókat töltött be a Limes Romanus őrhelyeként.
Később a történelmi Magyarország ás a Kárpát-medence nyugati kapujának számított, itt lépett ugyanis a Duna először magyar területre.
Természetesen legenda is kötődik a várhoz, mely szerint egy ifjú lovag és egy apáca szerelme itt ért tragikus véget, mikor egy sikertelen szöktetési kísérlet során balszerencséjükre a várba menekültek, és további menekülési út híján a Dunába vetették magukat üldözőik elől.
Ennek alapján nevezik a vár jellegzetes, különálló tornyát Apácatoronynak.

Kilátás a várból, a bástya bal oldalán az Apácatorony

A belépő a várba 3 euró volt, de egyes internetes források szerint forgalmasabb napokon többet is elkérnek.
Mindenesetre, ha valaki nem szeretne befizetni, akkor is érdemes kívülről, a Duna-parton körbejárni a várhegyet, ugyanis alulról nézve is gyönyörű, impozáns látványt nyújt, továbbá egy rövid sétát tenni a Morva partján, esetleg bringára pattanva körbetekerni a környéket a vár tövéből induló kerékpárúton.

A vár látképe a Duna parton sétálva (előző nap, szikrázó napsütésben, sajnos zárva volt)

Megéri azonban belépőt váltani, ugyanis a lenyűgöző várfalak és tornyok mellett, csodálatos kilátás nyílik a Dévényi-kapura, Dévényre, és a meredeken fölé magasodó Dévényi-tetőre egyaránt.

Kilátás a Dévényi tetőre

Utóbbit terveztük aznapi kiruccanásunk következő állomásának, így a várlátogatást és egy könnyű ebédet követően neki is vágtunk a dévényi templomtól induló piros túraútvonalnak.
Szerencsénkre az időjárás is kicsit megenyhült és elállt a nap első felét végigkísérő markáns, hideg szél.
Három és fél kilométer gyönyörű, de meglehetősen kaptatós emelkedő következett, nem adta könnyen magát a tető. Közben helyenként pár csepp eső is szemerkélt, hátráltatva a haladásunkat.
Nem is érdemes azonban sietni, az itteni erdő számos ritka állat- és növényfajnak ad otthont, lépten-nyomon ismeretterjesztő táblákba botlunk.

A csúcs felé félúton...

Szegény "Doki" is épp egy megfázással küzdött, így az első pár kilométeren ő sem foglalta imába a nevemet, de úgy gondolom, hogy amit fent találtunk, utólag mindenképp megérte.
A Dévényi-tető 514 méteres magasságával Pozsony legmagasabb pontja, a Kis-Kárpátok első magaslata.
A hegytetőn állított kilátó pedig egy elhagyatott légvédelmi bázis területén fekszik, így a természeti értékek és a nagyszerű pozsonyi körpanoráma mellett egy igazi urbex élménnyel is gazdagodtunk.

Kilátó a Dévény-tetőn

Pozsony látképe a kilátóból, az időjárás sajnos nem volt a barátunk...

Legnagyobb kihasználtsága idején a bázis bunkerei 16 légvédelmi rakétának adtak otthont, 1996 óta azonban üresen áll, a természet elkezdte visszafoglalni.
Napjainkban leginkább a kirándulók, bringások (és a pozsonyi graffitisek) kedvelt úti célja.

Az egyik üresen álló rakéta-hangár

Visszafelé a kicsivel hosszabb aszfaltos úton gyalogoltunk le a sárga jelzésig, majd azon átvágva, a már ismert piroson értünk vissza Dévénybe, tíz kilométerre bővítve ezzel a megtett távot.

Vidám szakasz a Dévényi-tető alatt :)

Összefoglalásként, mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani Dévényt és a körülötte magasodó hegyeket, aki szeretné egy kis természetbeli kikapcsolódással fűszerezni pozsonyi látogatását, illetve érdemes lehet önálló úti célként is meglátogatni a Kárpátok nyugati kapuját.

A Tar-Pataki-völgy és a Rysy megmászása után, utazásunk a harmadik napjára nem maradt túl sok erő a lábunkban, de búcsúzóul még szerettünk volna menni egy rövidet, valami kímélőbb útvonalon.

Pár perc keresés után meg is találtam az ideálisnak tűnő túrát, mely a Csorba-tótól indul a Fátyol-vízesésig, és oda-vissza kilenc kilométer.
A leírás első sorában szerepelt, hogy kimondottan ajánlott kisgyermekes családok számára is, és bár nem tartoztunk a túra célközönségébe, úgy éreztük, hogy levezetésnek pont optimális lesz.
A távot illetően igazunk is lett, más körülményekkel azonban nem számoltunk…

Július 5-e, Szlovákiában Szent Cirill és Metód napja, nemzeti ünnep és munkaszüneti nap. Már Csorbató felé órás kocsisor jelezte, hogy nem leszünk kevesen, ezt követte egy félórás parkolóhely keresés. Majdnem fel is adtuk, de az utolsó pillanatban a faluszéli, szalagokkal lekerített parkolóban megcsíptük a maradék helyek egyikét.

Csorbató, nagyüzem...

Majdnem dél mire el tudunk indulni, körülöttünk nyüzsgő vásári forgatag, árusok, ringlis és persze rengeteg túrázó. Az első kilométeren még aszfalton haladunk a síugró sáncok mellett, majd a sárga jelzésen, a szokásos gyökeres, sziklás terepen vágunk neki az útnak a fenyvesen át.

Úgy látszik sokan olvasták a családbarát útvonalról szóló leírást -vagy eleve ismerték az utat-, mert rengeteg ifjú sporttárs döcög, bukdácsol felfelé az ösvényen, vagy utazik szülei nyakában.
Nagyon sokan vagyunk, de nem zavar, nem sietünk.
Az erdőhatárt elhagyva elénk tárul a Malompataki-völgy látványa, jobbunkon a Malom-patak csörgedezik, csodás, lépcsős zuhatagokon át.

Malompataki-völgy, középen a Csorbai-csúcs

Lépcsős zuhatag a Malom-patakon

Közel kétórás séta után megérkezünk a Fátyol-vízesés sziklafalához, melynek tövében több tucat túrázó piknikezett, fotózgatott, tapicskolt a tengerszemben és gyönyörködött a vízesés impozáns látványában.
A vízeséshez kapcsolódik egy legenda is,  miszerint egy legény itt veszítette életét zergevadászat során, és kedvese azóta is siratja, könnyeivel ő táplálja a zuhatagot, ami igen csak bő vízzel zúdult alá ottjártunkkor.

Fátyol vízesés

A sárga jelzésen továbbhaladva folytathattuk volna utunkat a Szkok-tó és a Lorenz-hágó felé, és egy darabig vacilláltunk is, hogy legalább a tóig felmászunk, de amúgy is késésben voltunk, mert estig még le akartunk érni Nyitrára, így visszafelé vettük az irányt Csorbató felé.

Mivel a település déli részén tudtunk csak parkolni, a túra kicsivel hosszabbra nyúlt mint terveztük (~11km), de egyáltalán nem bántuk.
Itt a Tátrában egy ilyen rövid útvonalon is rengeteg szépet lehet látni és sok élményt begyűjteni.
Amennyiben most ismerkedsz a túrázással, vagy magaddal vinnéd a családot is egy kis magashegyi kiruccanásra, ezt a túrát jó szívvel ajánlom.

Utolsó pillantás a Krivánra, viszlát Magas-Tátra!

Délután fél négykor már robogtunk is az autópályán Nyitra felé.
Ennyi fért bele egyszerre, de jó volt feleleveníteni a régi emlékeket, és kedvet csinálni egy következő, talán hosszabb látogatáshoz.

Nyitra, a Nyitra-folyó partjáról

Tátrai kiruccanásunk második napján a Tengerszem-csúcs (Rysy) megmászása volt tervbe véve, mely a legmagasabb, túraútvonalon elérhető csúcs a hegységben, valamint Lengyelország legmagasabb pontja is egyben.

Az előző napi túráról maradt még egy jó adag izomláz a lábunkban, ezért
Doki úgy döntött, inkább pihenőnapot tart és bejárja a környékbeli településeket, így aznap egyedül vágtam neki az útnak.

A Csorba-tó vásári forgatagából indultam, egészen időben, 9 óra után pár perccel, a magisztrálé piros jelzésén a Poprádi-tó felé.
A Tarpataki-völggyel ellentétben az útvonal nagy része eddig ismeretlen volt számomra, ezért nem igazán tudtam mire számíthatok a nap folyamán.
Tíz kilométer fel, tíz le. Nem is hangzik olyan vészesen, különösen, hogy szikrázó napsütésben vágok neki a távnak, felhő is alig van az égen.

Úton Poprád felé

Kövekkel és vaskos gyökerekkel tarkított erdei ösvényen haladok, próbálnék jó időt menni az első négy kilométeren a Poprádi-tóig, de rá kell döbbennem, ez a szakasz forgalmát tekintve olyan, mint az M7-es autópálya a Balaton felé péntek délután. Családok, osztályok, csapatépítő tréning... Minden van, ami csak szembe jöhet, de nem akarok túratrollként viselkedni, így lassítok, és kivárom a soromat az ösvényen.

Elhagyva a Poprádi-tó még mindig lélegzetelállító panorámáját már érezhetően ritkul a mezőny. A hömpölygő turistatömeg párokra, családokra, kisebb baráti társaságokra szakadozik szét. Az erősebb, kalandvágyóbb túrázók az ösvény elején 5, 10 és 25 kilogrammos extra csomagokkal vállalhatnak önkéntes serpa szolgálatot a Hunfalvy menedékházig, de bevallom, én nem vágytam efféle kihívásra életem eddigi legmagasabb csúcsa előtt.

Út a Tengerszem csúcsra

Így indulunk neki a Menguszfalvi-völgy festői lankáinak a kék, majd kelet felé kanyarodva a piros túraútvonalon.
A fenyőerdő pár kilométer alatt törpefenyvessé szelídül, mígnem egy erősebb, szerpentines szakasz után felérünk a télbe, a Békás-tavi-katlanhoz.

A Menguszfalvi völgy nyugati oldala a Kapor-csúcs felé

Az időjárás itt egy pillanat alatt vesz 180 fokos fordulatot. A ragyogó poprádi napsütést jeges szél váltja fel, az eltűnő növényzetet pedig a sziklákat befedő, helyenként masszív hótakaró. Hiába is, július 4-e itt még inkább tavasz, mintsem nyár. Innen nagyjából három kilométer van mindössze hátra a csúcsig, de most kezdődik csak az igazi mászás.

Békás-tavi-katlan

A katlan délkeleti oldalán kapaszkodunk fel, némelyütt láncos, vasalt szakaszokon, egészen a Hunfalvy-hágó alatti menedékházig, mely a Magas-Tátra legmagasabban fekvő menedékházaként ismert.
Külön érdekesség a háztól kb. 50 méterre található nyilvános WC, egy plexifalon át páratlan kilátással a völgyre. Bár időnként hosszú a sor, az élmény igazán különleges…

Hómező a Hunfalvy menedékház alatt

Innen már csak egy nagyobb nekirugaszkodás a Hunfalvy-hágóig vezető meredek hómezőn, és fordulhatunk is észak felé, egyenesen a csúcs irányába.
Pár száz méter a sziklás túraösvényen felfelé és sikerült, fent vagyunk!

Fent a csúcson kisebb tömeg várakozik a jól megérdemelt kilátásra (és csúcsszelfire), ugyanis a Tengerszem-csúcs lengyel oldalról is megközelíthető, népszerű célpont (még egy postaláda is található, amelyben üzenetet hagyhatunk más sporttársaknak).

Csúcsra várva (2499m)

Ez azonban semmit nem ront az elénk táruló fantasztikus panorámán, melyet aznap 50%-ban volt szerencsém megcsodálni, ugyanis a keleti oldal sűrű ködben állt. A lengyel oldalon található Tengerszem /Czarny Staw/ -melyről a csúcs a magyar nevét kapta-, és a már említett Békás-tavak azonban a borongós, nyirkos idő ellenére is impozáns látványt nyújtottak a csúcsról.

Csúcsszelfi

A Békás-tavi-katlan csúcsközelből

Életke 2500 méteren

Lefelé gyorsan sikerült szó szerint lecsúszkálni a hegyről. A Hunfalvy-hágó alatti hómezőt addigra már szánkópályává taposta a forgalom, így többekkel együtt gatyaféken csúszva érkeztem vissza a menedékházhoz. A Békás-tavi-katlantól kezdve aztán az időjárás is megjavult, kellemes nyári időben gyalogoltam a Poprádi-tóig.

Könnyedén lefelé...

Poprádi tó

Mivel még jól álltam idővel, közel húsz év után ismét fel tudtam keresni a tó déli partján található szimbolikus temetőt, mely a Tátrában hegyi balesetben elhunytaknak állít emléket. Innen már csak az aszfaltos úton lefutottam a poprádi vasútállomásig, hogy valamivel több, mint 9 óra alatt, 22 kilométerrel a hátam mögött, kellemes fáradtsággal a lábaimban befejezzem a túrát.

Szimbolikus temető, Poprád

Nem tervezek túl sok retrospektív bejegyzést közzétenni, de a júliusi Magas-Tátra túráról úgy gondoltam posztolok egy rövid sorozatot.

A képekkel már anno körbehakniztam a facebookot, de szerettem volna, hogy szerepeljen itt a blogon az út rövid leírása is.

A Magas-Tátra látképe Gerlachfalváról

Július 2-án, pénteken indultunk Győrből egy régi, főiskolai barátommal, akire a továbbiakban GDPR okokból „Dokiként” hivatkozom majd.

Itt kezdődött csak igazán a neheze: orkán erejű szél, az ösvényt több helyen fröcsögve átszelő vízfolyások és havas szakaszok váltogatták egymást. A túra innen már inkább hegymászás. Ekkor szembesültünk igazán azzal, hogy a Tátrában július még inkább a tavasz eleje, mint a nyár része. Nem meglepő, hogy június 15-től nyitják csak meg a turistautak zömét.

A Kis-Tarpataki-völgy látképe a Téry Ödön menedékháztól

Bár a szél sokat kivett belőlünk, és Doki cipője is beázott az egyik vízfolyásnál, azért lassan csak felértünk az Öt tó katlanba, a Téry Ödön menedékházhoz. A katlan peremén a szél még majdnem kitépte a kezünkből a zászlót a „csúcsszelfinél”, de beljebb már szélcsend, nyugalom és béke honolt. Pont, mint mikor 20 évvel ezelőtt utoljára itt jártam. Holdbéli táj, csillogó, fodrozódó tengerszemek, leírhatatlan, itthon vagyunk…

Nincs meleg. A WC felé vezető folyosón találunk csak szabad helyet a turistákkal teletömött menedékházban. Pörög a biznisz, hiába 4 euro egy korsó sör, megértőek (és szomjasak) vagyunk, hisz a hordárok a hátukon viszik fel 2015 méter magasra, így természetes, hogy elkérik az árát. Idefent úgyis hirtelen értékké válik mindaz a komfort és civilizáció, ami elől eredetileg menekültél.

Tengerszem az Öt tó katlanban

Aztán ahogy folyamatosan jönnek szembe a visszaforduló, nálunk láthatóan jobban felkészült túrázók elgondolkodunk: Doki cipője beázott, szétfújt minket a szél, hideg van és ennél csak hidegebb lesz fent. Csalódottan, de meg kell hoznunk a döntést: visszafordulunk.

A sör útja a Téry menedékházig

Kárpótlásul visszavonulunk egy rendes ebédre a Téry menedékházba, másfél órányi pihenés után viszont jobbnak látjuk elindulni vissza, hogy még világosban leérjünk Tarajkáig. Az út végén a piros jelzés helyett a patakparton vezető útvonalat választottuk. Egyszerűen gyönyörű: vízesések (Hosszú vízesés), zuhatagok és a terep sem túl megerőltető. Ez volt az a pont, ahol lemerült a telefonom, így az útvonalból kb 14 km maradt meg dokumentálva.

Hosszú vízesés